Tegnap éjjel megint sokáig fent voltam, fél háromkor feküdtem le aludni. Addig az egyik kedvenc sorozatomat néztem, és az egyik nagyon édes sráccal beszélgettem. Na jó, mégis kinek hazudok?! A legédesebb sráccal beszélgettem. De persze amilyen szerencsés vagyok, én megkedvelem, és ennek következményeként nem lesz köztünk semmi. Már hozzászoktam, aki engem érdekel, azt én nem érdeklem, és fordítva, akit én érdeklek, az engem nem érdekel. Furcsa az élet…
Miután lefeküdtem, sehogy sem tudtam elaludni. Állandóan csak az zakatolt a fejemben, hogy habár csak pár hónapja vagyok egyedül, mégsem jó már ez az állapot. Csak feküdtem összekuporodva ezen a hatalmas ágyon egyedül, és vártam a csodát, hogy elmúljon a hiányérzetem. Hát nem múlt el. Persze az első adandó lehetőséget, hogy párom legyen, elszalasztottam. És miért? Mert megijedtem attól, hogy nem vagyok képes most egy hosszú kapcsolatra; mert én nem akarok négy-öt éven belül családot alapítani. Nem bántam meg, hogy visszautasítottam, de most nem lennék egyedül. Nem csak egy takaró és egy párna lenne ezen a hatalmas ágyon, hanem kettő. Mindenből kettő: emberből is.
Persze az ember olyan teremtés, akinek semmi sem tetszik. Ha van valakije, az a baj, ha nincs, akkor az. Én most a második kategóriában vagyok. Habár nekem sosem volt gond az, ha volt valakim. Én szeretek kapcsolatban lenni, szeretem, ha van egy férfi az életemben, akire bármikor támaszkodhatok. Hát most nincs, ezzel is meg kell birkóznom.
Vajon vannak olyan emberek, akik szeretnek egyedül lenni? Akik direkt nem akarnak kapcsolatot, mert ők olyan jól elvannak magukkal? Nem hinném, hogy ez az életmód normális lenne. Vagy az, amikor nincs állandó párjuk, mert félnek a kötöttségektől, de minden szembejövővel kedvükre hetyegnek. Nem tudom, a világ romlott el így, vagy a társadalom? Képtelenek lennénk a normális kapcsolatokra?
Véleményem szerint az ember társas lény, bár vannak egy páran – nőket és férfiakat beleértve – akik úgy döntenek egyedül élik le az életüket vagy azért, mert rengeteget csalódtak a másik nemben, vagy azért, mert egyszerűen ilyen a természetük. Nem én vagyok az egyedüli szerintem, aki lefekvés előtt vagy ne adj isten éjszaka, ha felébredek, azon gondolkodom, hogy bizony, nem jó ez az állapot, nem jó az egyedüllét és milyen jó lenne éjszaka valakihez odabújni és máris más színben látszana minden. Mindig jó érzés az, ha tudjuk, van kire számítani, akivel mindent meg tudunk osztani, társ és legjobb barát egyben. Lelkileg mindig erősebb az ember, ha van valaki mellette… Sokan vagyunk ezzel szerintem, hasonló érzésekkel, csak nem beszélünk róla, vagy csak nagyon ritkán. Az ember inkább nevet csak azért, hogy elrejtse az érzéseit, miközben belül egy vihar tombol benne.
Vannak olyan alkalmak, olyan lehetőségek, amik tényleg egyszer vannak az életben, egyszer adatik meg az ember számára, ám nem biztos, hogy “elszalasztottad” a lehetőséget, hiszen nem azt jelenti, hogy többé nem találsz párt magadnak. Nem tudhatod azt sem, hogy nem vár meg téged az a srác, csak a válaszodra vár, lehet, hogy tetszel neki, még az is lehet, hogy szeret, vannak emberek, akik komolyan gondolják mindezt és képesek időt adni a másiknak, mert úgy érzik, megéri várni.
Minden csak idő kérdése.
A legrosszabb állapot amúgy a ‘nincs párom’ és a ‘lehetne párom’ és az ember az érzései között őrlődik,
A mai világban elég kérdéses a családalapítás, az ember kétszer is meggondolja, hogy vállaljon-e gyereket bizonytalan munkahely és átlagfizetés mellett, de most ugye (sajnos) a nagy magyarországi átlagról beszélek. Ha az ember igazán szereti a másikat, akkor tiszteletben tartja azt a tényt, hogy ő még nem akar megállapodni illetve nem szeretné még lekötni az életét, mert még “élni” szeretne, ezt is el kell fogadni természetesen.
Végezetül, a legtöbb férfi és nő komoly kapcsolatra vágyik, ezt teljesen normális dolognak tartom, vannak még emberek akik hisznek benne és igazából ezek közé az emberek közé tartozom én is.
Balázs köszönöm, hogy leírtad a véleményed. Sokan vagyunk egyébként ugyanúgy, mint te (legalább is szerintem). Természetesen én is úgy gondolom, hogy az ember társas lény, és legtöbbünk mellé kell egy biztos társ. Egy komoly kapcsolatra viszont meg kell érni. És mostanában sajnos sokan nem várják meg, hogy tényleg felkészüljenek azokra a dolgokra, mint házasság, családalapítás, vagy csak szimplán összeköltözés. Ezt csak abból gondolom, hogy az én ismeretségi köröm 90%-a elvált, vagy a szülei váltak el. Én nem szeretnék semmi ilyesmit elkapkodni. Habár még csak 19 leszek, hova is sietnék?!
Egyébként köszönöm a kommentet, és köszi, hogy olvasol
Újra és újra végigolvasva az “éjjeli gondolatmenetedet”, őszintén szólva, nem értelek. Úgy gondolom, hogy szeretnél egy normális, tartós kapcsolatot, sőt, nagyon is szeretnél, de “elszalasztottad”, mert “féltél” belemenni, mert (lehet) nem állsz készen rá.
Továbbá, csak azért nem, mert úgymond családot szeretnének veled alapítani a közeljövőben. Persze megértelek, leírtad, hogy miért nem, de ez így sántít nekem, itt másról is van szó, egy ember nem utasít vissza egy másik embert, csak azért, mert ezekről a dolgokról lenne szó. Ilyen esetben az ember leül és megbeszéli a problémáit a másikkal és találnak rá megoldást. Itt valami más is van a dologban, talán megsértett az illető valamivel vagy valaki által…
Nincs semmi más a dologban, csak annyi, amit leírtam. De ez most nem is arról szól, ebben az írásban nem az a lényeg. Ezt meg nem itt kéne megbeszélnünk szerintem.