Mostanában furcsán érzem magam. Zakatol a fejem, állandóan olyan dolgokon gondolkozom, amiken talán nem is kéne. Még csak huszonöt vagyok, ráérek ezekkel. De azért foglalkoztat a gondolat, hogy mi lesz a jövőmmel, az életemmel. Megengedhetem magamnak azt, hogy elszalasszak bármilyen lehetőséget? Egy munkát, egy kapcsolatot, egy laza estét a barátaimmal? Hisz most kéne élnem, amíg még van rá lehetőségem, amíg nincs családom, nincs munkahelyem, de már nem a szüleimnél élek. Lehet, hogy éppen most kéne élnem ezekkel. Hiszen munka mindenképp kell, és emellett a barátim támogatására is szükségem van. De a kapcsolat… nekem ez nem megy. Mindig találok valakit, aki nekem nagyon kell, de ez viszonzatlan marad. Persze sokan szeretnének velem lenni, de ők meg engem nem érdekelnek. Mi a nehéz a kapcsolatokban? Sokszor mintha jobban néznének ki külső szemmel, mint ahogy azt belül látják. Vajon ezt is a jó öreg alma motívumhoz lehetne hasonlítani? Kívülről szép, belül viszont rohadt? Miért vagyunk ilyen sokan egyedülállók, ha a kapcsolatok annyira jók, mint ahogy azt mondják? Talán mindenki fél egy kicsit a kapcsolatoktól. Ha magamból indulok ki, akkor ez az egyetlen magyarázat. Félünk az újabb csalódásoktól és az át nem aludt éjszakáktól. Viszont már az sem állapot, amikor egyre idősödsz, és a környezeted szinte megvet azért, mert nincs se férjed, se házad, se családod, de még csak egy nyamvadt pasid sem. Miért értékelik túl ennyire a szerelmet? Talán mert ezzel csak mindannyian kétségbeesve keressük azt a valakit, aki kitart mellettünk életünk végéig? Én ebből nem kérek, essen kétségbe más, és ha úgy tartja kedve, találjon meg.
